Lezajlott a Marije Vogelzang performansz az A38 hajón, illetve lassan két nap telt el azóta, de úgy érzem, ennyi kellett, hogy feldolgozzam a történteket:)
Ahogyan már írtam, az eseményt kellően beharangozták, de arra vonatkozóan, hogy mi várható a program kapcsán, semmilyen információ nem vetített előre. Így aztán kellően meglepődtem, hiszen ha volt is valami elképzelésem, nem hasonlított arra, ami fogadott. Mivel a rendezvényen előzetes regisztrációval lehetett részt venni, név szerint szólították a hajó éttermi részében várakozókat. Egyszerre tíz embert vezettek a zárt ajtós teremhez, ahonnan erőteljes émelyítő, édes illat áradt. Itt annyit megtudtunk, hogy egy roma hölgy vezeti a társalgást, amibe a szituációhoz mérten és kedvünknek megfelelően alkalmazkodjunk, azonban semmit nem muszáj.
A zárt ajtók mögött hófehér enteriőr kis lepedősátrakkal és fehér ruhába öltözött emberek fogadtak, miközben valaki halkan gitározott. Igen szürreális volt az első benyomás, mintha egy steril buborékban állnánk a zajos város vizén. Az érzésem csak fokozódott, amikor egyesével beültünk a szűk vászonsátrakba, a fejem mellett csüngő erős villanykörte mellett pedig kellett néhány másodperc, mire a látásomat újra visszanyertem. Ekkorra leült a sátram elé valaki, akinek csak a lábát láttam. A cigány származású hölgy kedvesen köszöntött és az általa főzött ételekkel kínált, amit a fehér lepedő egy rövidebb szakasza alatt adagolt nekem falatonként. Miközben a kezéből elfogadtam az almaszeleteket, a hagymáskrumplit, palacsintát és házi kenyeret, mesélt a családjáról és az ételekről, amivel megkínált. Így telt el az a 10-15 perc, amit a sátorban töltöttem, majd egy kísérő kivezetett a teremből és megajándékozott egy cukor illatú fehér lufival.
Az élmények vegyesek, hiszen a földöntúli hangulat és a hölgy kedvessége nagyon jól esett, még akkor is, ha az intimitás nálam nem küszöbölte ki a kínos feszengést, amit végig éreztem. Talán az idő volt kevés, meg persze az sem könnyítette meg a dolgot, hogy nem láttam kivel ülök szemben. Ami nyilván direkt az előítéleteket hivatott tompítani, bár én személy szerint elég e
mpatikus vagyok, így az másképp sem okozott volna problémát.
A másik kérdés, amivel nem igazán tudok mit kezdeni az maga Marije Vogelzang, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy ellátogatott kis hazánkba. Valamint a roma kérdés és a holland desgin magyar vonatkozásának összekapcsolásában sem látok összefüggést. Arra viszont választ kaptam, hogy miért eating designról és miért nem food designról beszélünk.
Kérdéseim és némi bizonytalanságom ellenére jó élmény volt az este, azonban megkérdeztem két kedves, designban igen jártas ismerősömet, hogy mi volt a véleményük a rendezvényről. Íme a konklúzió:
,,Hogy tetszett a performansz? Egyrészt lenyűgözött az enteriőr hangulata, ami körülvett, és az a finom cukor illat, ami a levegőben keringett. Olyan meseszerű volt. Ami az aktivitást illette, szerintem elég nyitottnak kellett lenni ahhoz, hogy az ember hagyja, hogy egy másik idegen ember etesse a kezéből, nekem nagyon furcsa érzés volt. A kezdeményezés kitűnő, már csak egy dolgot sajnálok, hogy élőben nem találkozhattam Marije Vogelzang-gal."
,,Nekem nagy élmény volt! Elsősorban az intimitás miatt. Elfüggönyözve ül velem szemben egy cigány nő, akinek a kezéből eszem és az életéből mesél. Egyben kiszolgáltatott szituáció, amit persze megtagadhatok. De nem tettem, belementem a játékba és nagyon jól esett az őszinteség és a közvetlenség."
Képek forrása: WAMP facebook oldala
