Opera előadásra elsősorban nem röhögni jár az ember. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem énekesei azonban tegnap este sokakat mosolyogtattak meg a Régi Zeneakadémia koncerttermében. Fekete Gyula zeneszerző versekre írt komponációi által többek között Petőfi, Villon vagy Karafiáth Orsolya szerzeményei fogalmazódtak meg dalban. Az első blokkban túltettem magam azon, hogy laikus lévén mindig elvarázsol, hogy egyes emberekben döbbenetes muzikalitás lakozik. Valami olyasmi, mintha ezek a művész emberek nem is ezen a bolygón élnének, alátámasztva ezt azzal is, hogy első ránézésre szerencsére semmi közük a divathoz. Szakmámból kifolyólag ritkán mondok ilyet, de ebben az esetben külön jól esett hogy a látszólagos és sokszor olyan megterhelő tökéletességre törekvés helyett volt valami nem kézzel fogható jó ebben a másfél órában. Ennek rezonálását nem csak a közönség érezte, mert a robosztus csillár súlytalannak tűnő, szépen formált virágburái közül az egyik minden terjedelmesebb hang után megremegett, majd végleg kialudt.
Na de hogy ne kanyarodjak el a műsortól, az első rész gondolkodtató strófái rövid periódusokban meséltek jellemről, illatról és szerelemről, majd okos átvezetéssel egy mini story kezdődött Rab Gyula operaénekes főszereplésével a csalfa férfiról és a csacska nőkről, nem túl szégyenlős formában. A fiatalos darabon az idősebbek is hangosan nevettek. Az előadók részéről a tehetség viszont halálosan komoly.
Mivel nem lett volna illendő fotózni, be kell érnetek egy, a koncertteremről készült fotóval, hogy azért mégis érzékelhető legyen az atmoszféra:)
